Amiért mentem. Az első maratonom 3 órán belül: Ljubljana Marathon

(A szöveg és képek korábban az @attila_fut Instagram profilomon lettek publikálva. Ez itt egy összesített, bővített változat.)

Célkeresztben: Ljubljana és a sub-3

Április végén úgy sétáltam el a Bécsi Maraton célzónájából, hogy inkább csalódottságot, mint sem a megérdemelt eufórikus gyönyört éltem volna meg. Utólag persze tudom, nagyon fals volt a helyzetértékelésem, hiszen ahelyett, hogy a versenyt megelőző 6 hónap egészét néztem volna, csak az eltelt 3 óra (egészen pontosan 3 óra 5 perc 35 másodperc) alapján ítéltem meg a teljesítményemet. "Szar."

A maraton-futók fejében fura torzulást okoz a "sub-3h" iránti vágy: sokan (velem együtt, nyilván) akkor is ezt a célt lőjjük be magunknak, ha a számok alapján még a közelében sem vagyunk, de akkor is, amikor már bőven 2:55 alatt tudnánk futni. A sub-3h egy külön kaszt, egy zárt klub, egy monumentális vízválasztó. Én is a bűvkörébe kerültem. Már 2023 őszén is ezt az időt szerettem volna megfutni Budapesten (ahova végül sérülés miatt el se jutottam), de már egészen jövő tavaszig ennek szenteltem mindent, hogy legkésőbb '25 februárjában Sevillában sikerüljön végre.

Pontosan tudtam, mennyi munkát kell beletenni ehhez a célidőhöz, és tök őszintén mondom, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ez idén összejöhet nekem. Pont a munka mennyisége és intenzitása miatt fixen vártam legalább egy sérülést vagy más betegséget, ami majd pont visszavet annyira, hogy kimaradjon néhány kulcs-edzés.

Aztán mégsem jött, helyette bekúszott egy egyre erősödő önbizalom, hogy ebben az ütemben haladva akár már idén őszre kész lehetek. Ez az érzés végül szeptemberben ki is csúcsosodott, és már csak annyi volt a dolgom, hogy a következő egy hónapban tökéletesítsem a formát - és persze ne sérüljek le közben. Ez utóbbi azért nem egészen jött össze.

Tökéletes felkészülés kisebb bukkanókkal

4 héttel a verseny előtt a gyermek megajándékozott egy kis suli-takonnyal. Ő kiugrálta magából 6 nap alatt, belőlem antibiotikum és szteroidos orrcsepp hajtotta ki 3 hét után. A futások nem maradtak el, de a céltempók lassabbak és/vagy rövidebbek lettek. A gyomromat hazavágta a gyógyszer, a HRV-m historical mélypontra került, Garmin megerőltetett állapotba helyezett, és egy magasztos és motiváló 3:14-es időt jósolt a maratonra. (Ez utóbbi amúgy pont nem érdekelt, miután tavasszal 3:24-es jóslásra futottam 3:05-öt. Van még dolgozni azon az algoritmuson.)

Végül két héttel a verseny előtt pöccre megfutottam az utolsó kulcs long-run-t, a legfontosabb felmérőt, ami után tudtam, itt valami őrült szerencsétlenségnek (tornádó, hóvihar, Godzilla) kell történnie, hogy ezt ne húzzam be.

Aztán kettőt pislogtam, és már a vonaton ültem Ljubljana felé. Az út több mint 7 óra, de volt dolgom: közel 800 gramm szénhidrátot kellett belapátolni az arcomba. Futóedzőként jól tudom, ezen (is) múlhat, hogy 35 kilométer után felkenődök-e a falra. Kicsaptam a zsemléket, egy kiló banánt és egy üveg Nutellát a lehajtható asztalkára, tejberizs és sok liter izó: indulhat a zaba-járat.

A Nagy Zabálás egészen a verseny reggeléig tartott, és addigra sikerült is úgy kitömni a szénhidrát-raktárakat és a gyomrom, hogy émelygő pecsenyemalacként álltam be a 3-órás iramfutók mögé. Ez így remek móka lesz! - konstatáltam, de nem aggódtam, hiszen a long runok alatt többször voltam pontosan ugyanebben a szituban. Tudtam, kemény lesz emiatt az első 5k, de ha azt túlélem, ezen már nem kell aggódnom.

A verseny reggelén

A szállás-foglalásom nem is lehetett volna ideálisabb: a számomra kijelölt rajt-zónától kerek 200 méterre laktam. 8:25-kor még a Nicoflexet dörzsöltem a vádlimba az ágyon, öt perc múlva már Dávid barátommal melegítettünk a kordonok mellett. A rengeteg közös futás után - egyáltalán nem tervezetten - úgy alakult, hogy neki is a Ljubljana Marathon lesz az egyetlen opciója az őszi maratonra. Dávidnak más prioritásai voltak idén, így különösebb elvárások nélkül csatlakozott hozzám a 3-órás vonathoz.

Dördült a pisztoly, csipogtak az órák, és máris 4 perces kilikkel zakatolt a kis csapat az egyre melegedő napsütéses reggelen. Én ugyan nem bántam a gyorsabb kezdést, mivel mögöttünk loholt a 1:30-as félmaraton pakk is, így okos dolognak tűnt kicsit meglépni, hogy a frissítőpontokon ne legyen tumultus. Páran azonban nem voltak boldogok a sebességtől, amit egyikük szóvá is tett az iramfutóknak. Ezt pár másodperc után valószínűleg meg is bánta: az egyik pacer srác - extra színes zokniban és karmelegítőben, spanyol-zászlós festéssel a szeme körül - magabiztos mosollyal közölte vele, hogy pontosan tudja mit csinál, és hogy szerinte hátrébb tágasabb.

Később kiderült számomra: tényleg pontosan tudja, mit csinál. Jaime @yonkidelrunning, a "színpompás" iramfutónk ugyanis vérprofi pacer, aki egy héttel korábban Chicagoban, előtte pedig Berlinben futotta a tempót a 3-órás pakknak. Áradt belőle a pozitív energia, mindenkit folyamatosan húzott és biztatott. Minden kilométernél bemondta a pontos időnket, és hogy mennyivel vagyunk a célidőnkön belül. Nem csak levette a vállunkról a konzisztens tempó terhét (én konkrétan csak az 5k spliteknél néztem az órámra, azt is csak rutinból), hanem vezérként vitte a csapatát.

Innen is köszi a tűpontos ljubljanai városvezetést, Jaime!

Finish line

Bár Ljubljana nagyon szép és hangulatos város, nem túl nagy. A látnivalókat tekintve egy 5km-es versenyt is nehéz lenne izgalmasan megrajzolni, nyolcszor ennyit meg teljesen lehetetlen. Cserébe hegyek zárják körbe, így a szélmozgás elhanyagolható. Némi szint került az útvonalba, de semmi komoly mászás. A marketing anyagon "flat course".

Ami mégis folyamatos mozgásban tartotta a versenyt, a helyi szlovénok, akik a teljes útvonalon tömegesen voltak kint az utcán. Tapsoltak, ujjongtak, saját hangszórókból játszották kedvenc zenéiket. Imádtam! A sok pékség és a vasárnapi húsleves házak közt terjengő illatát már kevésbé, de hé: hát senki nem kényszerített, hogy itt fussak!

Az első felét kényelmesen behúztuk 1:29 körüli idővel, utána érezhetően megváltozott a hangulat. A félmaratont futó tömeg moraja eltűnt, jónéhányan lemorzsolódtak a pakkból is. Ment tovább a vonat, én azonban párszor hullámvasúton éreztem magam. Néha önfeledten szárnyaltam, pár kilivel később már a mélyben vergődtem. Főleg 25-nél és 30-nál, de a szenvedés nem a testemből jött. Ilyenkor mindig visszatekintettem az elmúlt pár hónapra. Hogy mennyi munkát pakoltam bele az edzésekbe, mennyi lemondást hoztam. Mennyi közös időt vettem el a családomtól, hogy most itt futhassak. Aztán Apukámra gondoltam, aki nyár végén távozott, és most itt viszem tovább a nevét a rajtszámomon. És eszembe jutott Eszter @kiveve_a_medve is, akiről a verseny előtti szombaton láttam itt a feedben, amit nagyon nem akartam látni. És mindannyian rengeteg erőt és könnyű lábakat adtak, tisztán éreztem.

38k után az iramfutónk mindenkihez egyesével odament, és megkérdezte, hogy van. Akitől pozitív választ kapott, annak adott egy utolsó útravaló löketet: "majd találkozunk a célban". Én is elköszöntem tőle, és totális meglepetésemre simán sikerült felkapcsolni 3:58-as tempóra. Innen már vitt az adrenalin, a tudat, hogy amiért annyit dolgoztam, már zsebben van. A kanyargós, macskaköves belvárosba beérve már csak az eufória vitt, ami célba érkezés után azonnal egy elfojthatatlan bőgésben csordult ki belőlem. Hát ilyen ez a maraton..

12 hét, ~1200km, 2:59:02.

Next stop: Seville.